Provokált tradíciók 2014 01 06. 12:36 - playliszt

Kikérte-e volna magának Bach, ha a Goldberg-variációkban felbukkan egy basszusklarinét? Tudható, hogy a mester lelkesen érdeklődött a hangszerépítés újdonságai iránt, úgyhogy a válasz: aligha.

A fenti címen adott jólesően provokatív koncertet a CONTRASTON nevű, 2013-ban alapított formáció. A kvartett három tagja - Rajk Judit (alt), Csonka Gábor (hegedű) és Mohácsi Gyula (brácsa) - Corelli Consortban régebb óta muzsikál együtt, hozzájuk csatlakozott basszusklarinétjával Horia Dumitrache. A csapat repertoárján a barokk korszak mestereinek kompozíciói állnak, természetesen átiratban (vagy csak egyszerűen más hangszereken megszólaltatva).

A vállalkozás eleve sikerre van ítélve, a repertoár kiapadhatatlan, hiszen a barokk művek jelentős százaléka megszólaltatható három szólamban, úgy is fogalmazhatnánk, hogy Corellitől Bachig a concertáló két felső szólamra és számozott basszusra alapuló zenei szerkezet az alap. Ehhez képest "komplikáltabb" ügy kettő (!) vagy háromnál több szólamra írni. A zenei szubsztancia tehát aligha sérül, ha "pusztán" a három vonal szólal meg, e három vonal maradéktalanul érzékelteti az adott zenei anyag teljes, a hármashangzatokon is túlmutató harmóniai rétegzettségét.

A redukált (és megváltoztatott) hangszerelés önmagában tehát aligha kezdi ki a barokk zeneművek integritását, a CONTRASTON nyitószáma ennél valamivel azonban továbbment. Az eredetileg csembalóra írt Goldberg-variációk kiválasztott szakaszai (az Ária-téma és hat variációja) ezúttal a hegedű-brácsa-basszusklarinét trióján szólaltak meg, meg-megszakítva Kurtág György Tandori-versekre írt ESZKÁ-emlékzaj című hegedűre és szopránra szerzett ciklusának három tételével. Hogy az épp kiválasztott három tétel szövege milyen jól rávilágított az egész koncert problémafelvetésére, talán véletlen, talán nem. Mindenesetre az előttünk álló este - miként a Tandori-szövegek - az emlékezés és az idő létbevágó paradoxonjait jelenítette meg. Hogyan lehet felidézni a múltat, transzponálható-e érvényes módon a mába a tegnap, és szórakoztató-e ilyesmivel foglalatoskodni? Utóbbit megelőlegezhetjük: igen.

A Goldberg-adaptációval kapcsolatban üdítő volt még megtapasztalni, hogy most végre nem az történt, hogy egy zongorista fürdőzik Bach zenéjében, hanem az, hogy Bach zenéje vett egy frissítő fürdőt.

A folytatásban szebbnél-szebb áriák következtek, Vivalditól, Caldarától és Händeltől. Vivaldi szólókantátájában (Piango, gemo, sospiro) a keresetlenség, Caldara darabjában (Astri) a recitativókban is rugalmasan kivitelezett kíséret fogott meg. A kissé testes és a rövid hangok esetében kevéssé pregnáns basszusklarinét hangokat még szokni kellett (s azt hiszem, hogy az ideális balansz beállításán még a muzsikusok is dolgoznak), de azon, hogy autentikus barokk zenélést hallunk-e, már nem igen lehetett töprengeni.

Számomra az első koncertrész csúcspontja a Händel-ária volt (Spero, per voi… Polinesso áriája az Ariodantéból). A visszatérésben játszott diszkrét díszítmények tökéletesen átlényegítették az alapaffektust, Rajk Judit előadása csodálatosan illusztrálta, hogy mitől Händel a műfaj zsenije. Egyfelől világos volt, hogy a Vivaldinál vagy Caldaránál (kompozíciós szempontból) sokkal részletezőbben kidolgozott zenei anyag mennyivel tágasabb lehetőséget teremt - nemcsak az ékítmények, hanem az átkomponálás tekintetében is - az énekes számára. S ezzel Rajk Judit még inkább élt a második rész Händel-blokkjában. A Radamisto című opera két áriájában (nem mellesleg a Già che morir non posso kezdetű zenekari kísérete végig háromszólamú, a Deggio dunque, oh Dio szövegű pedig nagyobb részt kétszólamú) a merészebb díszítés nemcsak az affektust, hanem a magát a drámai szituációit is új síkra emelte, s ezzel valóban dinamikussá tette a formát. Ebben az interpretációban volt valami zsigerien színházi, amiért különösen hálás vagyok. Kiderült, hogy Rajk Juditnak nemcsak az olyan líraian szemlélődő tétetek állnak jól, mint amilyen Ruggiero áriája (Vivaldi: Orlandó furioso), bátran kísérletezhetne ugyanezen darab címszerepével is. A nevezetes, őrülési jelenet accompagnatójának átiratát ebben az esetben viszont érdemes volna zeneszerzőre bízni.

Nem igényelt tapasztalt átírót a Wohltemperiertes Klavier c-moll prelúdium és fúgájának áthangszerelése: a három muzsikus lényegében a zongorakottából adta elő, a prelúdium gyorsan pergő kétszólamú anyagát - sajátos módon - a brácsa és a basszusklarinét között megosztva.

Az orgonakottából játszották el az eredetiség és szerzőség szempontjából már régen hírbe hozott d-moll toccata és fúgát. Aki nem hallott még a meglehetősen meggyőző feltételezésről (mely szerint a mű egy hegedűdarab átirata, s talán a hegedűdarab sem Bachtól származik…), most saját szemével és fülével győződhetett meg arról, hogy mind a toccata, mind a fúga mennyire természetesen hat hegedűn. (A darab szóló-hegedűváltozatát manapság olyan előadók is műsorukra tűzik, mint Maxim Vengerov). A CONTRASTON előadása, hála a basszusklarinét "pedálhangjainak", sokat átmentett az orgonaletétből, így elmondhatjuk, hogy az átirat átiratának átirata közel maradt a népszerűségben verhetetlen orgonaváltozathoz.

A szimmetrikusan kialakított programot a Goldberg-variációk végéről kiválasztott szakaszok és az Ária kerekítette le, kortárs ellenpontozás gyanánt pedig Fekete Gyula énekhangra és (normál) klarinétra írt dalciklusának két tétele hangzott el.

A ráadás Gluck Orfeuszának bájos részlete volt (Chiamo il mio ben cosi).

Molnár Szabolcs

(FUGA, január 5.)              

© CONTRASTON 2017